Megszülettél

Az Életből lettél, az Élet által, az Életért.
Az Élet szült téged is e világra, hogy megérthesd a Létezést.
Megszülettél, hogy megláthasd mindazt, ami végtelen
És mindazt, ami alakul és változik szüntelen.

Nincs állandó semmi és nincsen semmi múlandó,
Minden örök, semmi sem hal meg, mert minden változó.
Az Élet folyton változik és mozog, mint a levél a fákon
És az öröklét átölel, magába fogad és éltet forrón.

Én adtam néked a te szíved melegen lobogó lángját,
Én adtam tenéked lelked tisztán csengő hangját.
Tenéked adtam a patakok lágyan csobogó folyamát
És én adom tenéked a gyermekek örömzsivaját.

Tiéd mindörökre a fellegekben szálló madarak dala,
Tiéd a mindenkor fényesen felragyogó Nap sugara.
Sohasem volt másé a Hold fénye az éjszakában,
Tiéd vagyok örökségemmel és el nem hamvadok soha.

Szeretlek téged olyan szeretettel, amely mindennél többet ér.
Nincsen más álmom, csak te, akit pont ilyennek álmodtam meg én.
Tebenned van minden, ami soha nem múló boldogságot ígér.
Tiéd a téged örökkön biztosan átölelő meleg Mindenség.

Benned van a fájdalom, benned van az éltető remény.
Benned van a semmi és a minden, benned van a végtelen.
A kegyelem adta néked a könnyeket, amelyek útja úgy ég
És én adtam a mosolyt, amely megmutatja a Létezést.

Nincsen semmi, amit elveszíthetnél és nincs semmi, amit megszerezhetnél.
Nincsen semmi, ami valakié. A Mindenségben nem létezik más, csak Én.
Rajtam kívül nem létezik más, az Isten maga a Mindenség
És Én senkié sem vagyok, ezáltal lehetek mindenkié.

Nem jöttem sehonnan és nem tartok sehová,
Egyszerűen csak éltet és létben tart a vágyakozás.
Vágyom szeretni mindent és mindenkit a Végtelenen át,
Ezért nem találtam ki a mindent eltemető halált.

Felejtsd el a félelmet és hagy el a lelket rázó bús csatát!
Ne emlékezz többé és engedd el létezésed oly annyira fájó múltját!
Hidd el, hogy az élet mindig elnyeri a boldogság mosolyát!
Hidd el, hogy én vezetlek létezésed minden fájdalmas óráján!

Én ölellek át és én ápollak arcodra barázdákat rajzoló könnyekkel,
Én szorítom görcsbe a te könyörgőn vérző szívedet.
Te vagy a Lélek, amelyet én adtam a fényes öröklétnek,
Én adtam a fájdalmat, hogy érezd a benned csengő ürességet.

Én enyhítem meg a boldogtalanságban fogant bánatodat.
Én gyógyítom meg a szívedben lobogó, végtelen fájdalmat.
Szeretlek téged és magamba fogadom teljes valóságodat.
Szeretlek és megtörlöm könnyektől csillogó, tiszta arcodat.

Megtisztultál, kifényesített téged a fájó könnyáradat,
Elfutott tőled és elégett tebenned a fekete árnyalak.
Felengedett szíved jege és elolvadt életed hűvös hava
És feltöltött élettel a Mindenség szeretettől meleg szava.

Szeretlek és el nem hagylak soha, veled vagyok mindörökké.
Nem akarlak másmilyennek és nem tudlak bántani én.
Szeretlek és ez a Mindenség misztériuma örökkön-örökké.
Szeretlek, ezért boldogságodat néked adtam, amikor megszülettél.




Aki elengedett engem

A Lélek, az én lelkem keresi a Megnevezhetetlent,
aki valaha elengedett engem.
Bensőmet vágy hajtja mindig egyre tovább és tovább,
hogy megtaláljam Őt, aki azóta is visszavár.

Lelkem elhagyta Őt, hogy végigjárja a boldogtalanság útját,
Elhagytam Őt, mert szabadabb akartam lenni,
Nem tudtam, hogy nem leszek boldogabb, csak magányosabb,
nem tudtam, hogy a fájdalomban szívem lassan megszakad.

Elhagytam Őt és Ő elengedett szó nélkül engem,
Mert szeretett annyira, hogy szabad lehessek tőle,
Elhagytam Őt és elvesztem az élet végtelen csendjében,
Pedig ő szeretett és szüntelen visszahívott engem.

Meghalt lelkem csendesen, meghaltam én minden éjjelen és minden napon,
A boldogtalanság kísért soha véget nem érő, fájdalmas utamon,
Lábam törték a szívszilánkok és szívem gyötörték a gondolatok,
Meghaltam én, mert átjárt a fájdalom minden éjjelen és minden napon.

Bennem üresen csengett és az egekig kiáltott az élő szó,
Összetört és kifacsart a velem nem törődő fájdalom,
Szívem keresni kezdte Őt, aki egyszerűen csak elengedett engem,
Vágyam hajtott, hogy megtaláljam Őt, aki ma is ugyanúgy szeret.

Szerelmes akartam lenni, hogy szívem vezessen Hozzá vissza mihamarabb,
Szeretni akartam, hogy lelkem meggyógyuljon, s hazataláljak általa.
Szeretni akartam, hogy e szerelem viszonzásra találjon és életet adjon,
Akartam szeretni, hogy halott lelkem a Végtelenben feltámadjon.

És jöttek a könnyek, amelyek felszárították a gyöngyöző bánatot,
Jöttek a létezésben véletlennek tűnő megmagyarázhatatlanok,
És én tudtam, hogy ebben az álomban én Őhozzá odabújhatok,
És éreztem én, hogy Őtőle gyengéd vigasztalást kapok.

Sajgott a szívem, de tudtam, hogy szeret engem és többé el nem enged,
Fájt a lelkem, de éreztem, hogy szeret engem és magánál tart örökre,
Tudtam, hogy nem akarok elmenni Tőle már soha-soha többet,
Éreztem, hogy már csak vele lenni kívánok mindörökre.

Belopta magát szívembe Ő, aki egyszerűen csak elengedett engem,
Feltöltött boldogsággal, hogy a világban megtaláljam az én helyemet,
Kinyílott szemem, hogy meglássam Őt és kinyitottam fülemet a hallásra,
És érzem, hogy hazafelé vezet utam és tudom, hogy hív, hogy megtaláljam.




Szolgálat

Megszülettél valamikor a nem létező idő sohasem volt kezdetén.
Létrejöttél, hogy tenéked adhassam a Mindenség örökké lobogó tüzét.
Lélekké lettél akkor, amikor akaratom formált Létezéssé,
Megszülettél, hogy létem másé ne legyen, csak a szolgálaté.

Megszülettél, mert így akartam, így akarta a végtelen Mindenség.
Megszülettél, hogy a semmin keresztül megismerhesd a Létezést.
A világnak adtalak, hogy megérthesd a fájdalomban születő érzést,
A világnak adtalak, hogy soha nem múló szeretettel szolgáljalak én.

Tenéked adtam a tiszta szívedet és felkavaró értelmedet.
Tenéked adtam a bánatodban fájó könnyeket síró szemeket.
Tiéd lettek az őszinte szavakat meghallani nem akaró fülek
És a fájdalmat gyengéd simogatással enyhítő, meleg kezek.

Te akartad a lelket néha gúzsba kötő, néha mennyekbe röpítő testet,
S megkaptad azt, megalkottad, hogy kinyilváníthasd magad az embereknek.
Általa szól a szó, általa tör össze téged az emlékezés és általa fáj, amit érzel,
Általa sírhatod ki az elviselhetetlenül fájó, torokszorító könnyeket.

Tested adtál magadnak, hogy fájhasson a te szíved, ha nem szeretsz.
Testet adtál magadnak, hogy érezd, ha segítségért kiált megfáradt lelked.
Testet alkottál, hogy megismerhesd, milyen a mindent elsöprő szeretet
És hogy magadba fogadhasd a szeretetért megszülető gyermeket.

Tiéd lett a testtel a mindent korlátozó, végtelent ölelő anyag.
Megkaptad általa a magánnyá épülő, kemény falakat.
Ezzel adtad nékem a kegyelemben születő boldogságodat,
Hogy ezzel is örökké csak téged szolgáljalak.

Az anyag folyton változik, így lett tiéd a fiatalság és az öregség,
Így lett tiéd a fájdalomban megszülető, dédelgető melegség.
Ez hozta meg számodra mindazt, ami kínokon át vezet téged elém,
Ami könnyektől ragyogó arcodat hangtalanul fordítja énfelém.

Megtaláltál engem, mert szeretettel örökkön téged szolgáltalak,
Mert én meghallom zárt ajtók mögött elsuttogott, hangtalan szavaidat.
Megtaláltál, mert feléledt tebenned a vágyakozás a boldogságra,
Mert lelked megnyílott a mindent megtisztító zokogásra.

Szeretlek és te megszerettél, ezzel mindörökre boldog lettél.
Mindent feladtál és odaadtál, ezzel mindent megszereztél.
A csillagokon túl is ott van a Minden és örökké él,
Amint fénylőn-ragyogón és soha nem múlón élek tebenned én.



Születendő gyermekemnek

Szeretnélek látni és érezni, hogy tudjam, merre vagy
Szeretném, ha hallanád vágyakozón hívó hangomat.
Az életem mindig az enyém volt,
És enyém volt az érzelem, amely terád vágyott.
Nem adtam néked, mert önmagam veszítettem volna el.
Nem jöhettél hozzám, hisz szívem bezárult előtted.
Valahol itt vagy, én tudom, itt kell lenned a közelemben,
Hogy egy nap forrón ölelő testemmel néked adjam életem.
Van egy test, amely téged kíván körülölelni,
Van egy szív, amely téged kíván végigkísérni.
Jön talán majd egy szerelem, amelyben sohasem hittem.
Talán nékem adatik az élet, hogy néked élhessem.
Nem tudom, ki vagy és hogyan találsz meg engem.
Mit tegyek, hogy kész legyek örömmel fogadni Téged?
Vágyakozom és érted fáj a szívem,
Vágyakozom és tested másik részét keresem.
Van talán egy érzés, amely teérted születik meg,
Amely átalakít, átformál, hogy egy élet megszülethessen.
Bennem él egy kép, amely sohasem volt még,
Egy kép, amely mégis él és úgy tűnik, halovány emlék.
Szívem őrzi e képet, hogy egyszer boldog valóság legyen.
Lelkemben némán hív életre egy hang, hogy létre keljen.
Emlék vagy még csupán. Egyszer már megtaláltalak – tudom.
Hogy újra enyém lehess és élhess, lelkem újjáalakítom.
Befogadok és lemondok, sírok, ordítok, ha kell.
Megteszek mindent, áldozok azért, hogy az emlék életté legyen.
Bennem élsz, bár nem élsz még e földi létben,
De bent tudlak téged, létre keltél az én szívemben.
Ha jönni akarsz, engedem, hogy felboruljon életem
és hagyom, hogy a fájó nyugalom semmivé legyen.
Jönni akarsz? Legyen hát vége a magánynak,
legyen vége a fájdalomnak, minden fogadalomnak,
szülessen meg bennem mindaz, mi az életet beissza!
Választasz? Hadd legyek hálás, hogy betoppan életembe mindaz, amire vártam,
mindaz, ami mégis félelembe taszított a a szárnyaló álmokat!
Van egy szív, amely szeretni vágyik téged,
S hogy ez valóság legyen, valaki mást is szeretnem kell.
Nem számít a fájdalom, nem számít a lemondás,
ha az út végén te vagy a ragyogó csillogás.
Nem lehet olyan nehézség, amelyet érted ki ne bírnék,
Nem lehet olyan akadály, ami megállíthat abban,
hogy teérted boldog életet éljek valamikor még.
Mostantól szóljon érted minden egyes szívdobbanás,
e perctől teérted él minden lélegzet és áldás.
Teérted engedek életembe ezután mindent, mit eddig nem.
Ezentúl miattad élem az örömet, hogy átadhassam néked.
Vágyakozom mindaz után, ami kell, hogy eljöhess hozzám.
Kinyílt egy virág, amelyet könnyeimmel locsoltam oly sok éjszakán.
Mégis másnak adom e szál virágot és hiszem, hogy ez lesz a boldogság lilioma.
Illatos, édes és kinyílik, hogy a napfényt éjre magába zárja.
Nincs más, csak szerelem. Elképzelem, hogy szeretek.
Félelem nélkül, vizalommal, biztos hittel, hogy a másik ember boldog ebben.
A vágy virága újabb virágot szül.
Tudom, hogy a két szív vére egymásba vegyül.
Már nemcsak én hívlak, már nincs magány, csak szeretet.
A szerelem szülte álmokból csodás valóság leszel.
Nem tudom, hol vagy, csak érezni szeretnélek.
Tudom mégis, valahol már itt élsz bennem.
Nincs más, csak csók és ölelés, csak forró összeolvadás.
Az ég adja nékünk, hogy csak mi élhessük át.
Álmodom és valóra váltja valaki az álmom,
Aludtam eddig, de szívem ébresztőn rám szólt.
Álmodom ezt az összeolvadást, úgy érzem, álmodom az ölelést.
Olyan szép és én mégis tudom, hogy ez a valóra vált emlék.
Érzem már a csodát, amely belép életembe és birtokba veszi testemet.
Könnyeim tisztítják meg szívemet, hogy őszinte vér dobogjon bennem.
Tudlak téged és érezlek.
Odaadom, amit oly sok földi éve magam alkottam néked.
Legyen tiéd minden e perctől, amely áramlik rajtam-bennem!
A testem a szerelemé és a szerelem csodájáé.
Te vagy. nem tudom, ki vagy, csak vágyom ismerni téged.
Nem számít, honnan jössz, csak a szeretet, ami a tiéd lesz.
Két ember… Két ember, akikkel megosztom életem…
Több leszek mégis, mennyei zene…
Sírok, mert boldog vagyok.
Sírok, mert a nap minden percében rád várok.
Simogatlak és te érzed, tudom.
Dallam szárnyal belőlem, hogy halld a hangom.
Maradj, amíg úgy gondolod!
Miénk az idő.
Miénk az érzés: egyben vagyunk, együtt vagyunk.
A szeretetre gondolok, hogy ezzel is simogassam szívedet.
Beengedem a férfit, hogy megismerd a szerelmet.
Később majd emlékszel rá és boldog leszel.
A szeretet simogatott, s majd te simogatsz szeretettel.
Történik… fáj, de mégsem, mert élet.
Arra gondolok csak, hogy segítsek néked.
Nem számít a verejték, túl leszek rajta rövidesen.
Lélegzem. Lélegzik bennem az élet.
Sóhajtok, hogy erőm legyen és sírok érted.
Nem tudom, ki vagy, de mégis régóta szeretlek.
Készülök, hogy hamarosan találkozzam veled.
Életem legnagyobb pillanatai, nem kell hosszú idő,
Olyan gyors minden, úgy elröppent a várakozás,
elmúlt, hogy új idő legyen, új hónapok és új évek.
Két szív vár rád és mindkettő érted remeg e percekben.
Szavak, érzések, amelyek téged segítenek.
Befogadtam és most engedek az életnek.
Ahogyan körülölelt téged testem, most úgy enged el.
Nem tudom, ki vagy, de szeretlek.
Nem láttalak, de éreztem minden rezdülésedet.
Nem ismerlek, csak tudlak és érezlek.
A testem elenged, hogy karom ölelhessen téged.
Érzek… semmi sincs, csak érzek.
Ez a minden. Most születsz meg és én szeretlek.
A testem elenged téged és ezt mindjárt elfelejtem.
Nincs fájdalom, csak boldogság.
Félhomály és boldogság.
Csend van bennem, mert most születsz meg.
Sóhajtás és ölelés – ez egy élet kezdete és egy másik vége.
Úgy szeretlek!
Fájdalom… az elválás fájdalma és az adomány boldogsága.
Nem ilyennek gondoltalak, mert alábecsültem a csodát.
Sóhaj, a megkönnyebbülés sóhaja…
A testem, mely eddig hordott, most lehanyatlik,
de feláll a lélek és létre kél a kéz, hogy ölelhessen téged.
Hang… nincsen többé csend.
Hang, amelyet többé nem feledek el.
Ezer és millió közül is felismerem, mert a tiéd és szeretlek.
Test, amelyet te formáltál, amely számomra a legszebb.
Átölellek, szívem dobban, hogy hallhasd.
Elváltunk és mégis egyek vagyunk.
A részem vagy, most már örökké.
Szeretlek és ezzel vége lett mindennek.
Új élet született. Meghalt egy korábbi, hogy ne legyen többé.
Megfordult a világ.
Nincs más, csak szeretet.
Nincs más, csak álom.
Álmodj, mert az álmok talán valóra válnak!
Álmodj és én teljesítem álmaidat!



A szív

A szív, amely vérvörös az égő fájdalomtól,
Véget nem érőn keresi párját a Földgolyón,
Mégis, oly sokszor magányos és bánatos,
És segíteni rajta nem tud egy fantom.

A szív, amely vérvörös az égő fájdalomtól,
Remegve kiált az égbe és Te mégsem hallod,
A szív útját végtelen járja kísérve az éji csillagoktól,
S válaszokat kíván a meleg, selymes hangoktól.

Égő fájdalomtól vérvörös a tiszta szív,
És tudja, hogy a belső szó mindig haza hív,
De nem látja és nem találja az utat, amely érte sír,
Testét markolja és emészti a forrón lobogó kín.

Az égő tiszta szív meghal e gyötrő fájdalomban,
Mégis benne valami és valaki örökké élni akar,
A csillagok hívják haza, vonzzák a messzi távolba,
És az égő tiszta szív tudja, hogy mennie kell oda.

A Nap és a Hold, a fénylő csillagok táplálják a létét
És tudja, hogy felajánlotta az öröklétnek életét,
hajtja a vágy, amely hazafelé hívja mindörökké,
És engedi, hogy bánatában vezesse a Mindenség.

Feladta a harcot a tiszta égő szív már régen,
S nem tudta, hogy boldog életét ezzel kapta meg,
Nem tudta, hogy a boldogság percről-percre közelebb,
Mert akarata lehullott és ő maga is könnyebb lett.

Könnyebb lett teste és könnyebb már a létezése,
Bensője érzi, hogy belékarolt a kegyelem,
A szív, mely vérvörös a fájdalom hevében,
Enyhül a simogató és távoli melegben.

A fájdalomtól égő szív elhullatta könnyeit a fűre,
Elhullatta könnyeit a magasan szálló bárányfelhőkbe,
Elhullatott könnyeit sírja ki az égbolt esőnek idején,
Elhullatott könnyeit sírja ki a Föld a hegyek tetején.

Elpotyogott könnyek jelzik a bánatos szív útját,
Amint ballag az élet vérvörös, forró, puha habján,
Elpotyogott könnycseppek jelzik mély belső vágyát,
Hogy egyszer majd megtalálja az ő boldogságát.

A könnyek mutatták meg az utat a fájdalomtól égő szívnek,
A könnyek vezették a boldogsághoz mindig közelebb,
A könnyek emelték fel a Mindenségben rejtőző Istenhez,
Aki sohasem bújt és magát sohasem rejtette el.

A fájdalomtól könnyes szív megértette végre,
Hogy boldogsága ott rejlik a Mindenségben,
Boldogsága maga a halhatatlan Végtelen,
A múlhatatlan öröklét neki adta az Életet.

A fájdalomtól terhes, vérvörös kicsi szív eljutott Istenhez,
Aki mindig várta őt, hogy végre újra magához ölelhesse.
Réges-rég elengedte, hogy akarata szerint élhessen,
S megértse, hogy a boldogság sehol sincsen.

Sehol nincs boldogság és mégis, mindenütt ott van mindörökké,
A Mindenség maga az isten és a Boldogság maga a Létezés,
És a kicsi szív vérvörös és a fájdalom elhagyta őt végleg,
Mert tudja, hogy hazaért és tudja, hogy a Boldogság vele van örökké.