Mióta csak tudatosan tapasztalom meg az életet, az a szándék él bennem, hogy a mindenkor létező, örök Isteni Szeretetet éljem és erre emlékeztessem magamat és mindazokat, akiket hozzám a Lélek elvezet.
Úgy gondolom, nagy szükség van arra, hogy az emberek visszataláljanak önmagukhoz, hogy megismerjék, kik ők valójában. Mérhetetlen a boldogtalanság, az elkeseredés a világban és én már tudom, hogy az életünket jobbá csakis önmagunkon keresztül tehetjük.
Szeretném megmutatni a Fényt, azt a Szeretetet, amely nélkülözi a félelmet, az aggódást, az önzést és meri el- és kimondani azokat a szavakat, amelyek belülről fakadnak, mert csak a belső hang hordozza az Igazságot.
Nem hiszem ugyanis, hogy az embert szabad bűntudatban és félelemben tartani. Nem hiszem, hogy az emberlét a lélektelenül elmormolt imákon és szertartásokon múlna. Nem hiszem, hogy lelkiismeretünk megváltható megszokásból elvégzett tettekkel és gyakorlatokkal. Azt azonban hiszem, egyre inkább hiszem, hogy az emberi lét célja nem a küszködés, nélkülözés és szenvedés, hanem az öröm és a boldogság. Hiszem, hogy az ember azért kapta az értelmét, hogy használja. Hiszem, hogy a világ nagy kérdésein szabad és kell is elmélkedni. Hiszem, hogy válaszokat csak az kaphat, aki kérdéseket tesz fel. Hiszem, hogy szabad kételkedni. És hiszem, hogy minden ember megkap(hat)ja az önmagára szabott válaszokat.
Magamban szünet nélkül fejleszteni kívánom a rugalmasságot, a folyton megújulás készségét és erre irányítanám a felnőttek figyelmét is, hiszen, ha körülnézünk, tapasztalhatjuk, hogy kiégett és kiábrándult emberek élnek a világban, akiknek – Magyarországon is – szinte egyetlen célkitűzésük az életben maradás, a megélhetés problémáinak megoldása. Közben nem marad idejük önmagukra, a gyerekekre, akiket – állítólag! – szeretnek és ennek az idő- és törődéshiánynak, a Szeretet, az odafigyelés hiányának félreérthetetlen jeleit érezzük, látjuk, halljuk nap mint nap. Nem véletlen, hogy egyre több gyermek fordul befelé vagy önmaga és a többi ember ellen. Nem véletlen, hogy egyre több az erőszak, a deviáns viselkedés, a drogozás, italozás: mindez azonban csak menekülés a család elől, ahol nem kapják meg azt, amire szükségük van; menekülés egy olyan közösségbe, ahol – látszólag – megkapják a kellő figyelmet. Látszólag, mert valójában lezüllést és önpusztítást kapnak.
Úgy látom tehát, hogy különleges figyelmet kell fordítani a gyerekekre és a tinikre is, hiszen mindig a felnövekvő nemzedék az, amely új gondolkodást, új életszemléletet vihet tovább az utánuk következőknek. Látom és hallom, milyen terheket tesz a tudás- és versenyalapú társadalom a gyerekekre, akik egyre nehezebben bírják azt a tempót és azt a lelketlen versenyt, amelyre a modern kor kényszeríti őket. Mivel legtöbb esetben a szüleiktől sem hallanak arról, hogy a Lélek képes vezetni és örömtelivé varázsolni az embert és nem tudják, hogy problémáik mind belülről fakadnak, Szeretettel emlékeztetni kell őket arra a Bölcsességre, amely mindannyiukban ott lakozik és amely mindegyiküket önálló csodává teszi.
Szükség van hitre, békére és nyugalomra minden korban, minden időben és térben. Egyértelműen  érezhető, hogy ez kívülről nem adatik meg, segíteni kell hát mindenkinek, aki kéri, hogy megtalálja azt, amit keres. Egy szellemi tanító – vagy használjunk bármilyen más elnevezést – feladata csakis az lehet, hogy mindazokat, akik hozzá fordulnak, önmagukra emlékeztesse, közelebb vigye őket saját magukhoz, saját igazságukhoz.
Meggyőződésem, hogy mindeközben ezeket én is tanulom, mert a tapasztalásnak soha nincs vége: örökké tart a fejlődés, a változás, csak az az egy biztos és megváltoztathatatlan, hogy ezt a földi létet, ezt a földi testet – amelyet mi magunk választottunk – egy napon elhagyjuk majd.
Kívánom mindannyiunknak, hogy azon a napon békés lélekkel hagyjuk magunk mögött ezt az életet és ezt a testet és minél kevesebb szembesülnivalónk legyen. Lelkünk legyen tiszta, őszinte, hogy a maga teljességében fogadhassa be azt a szellemiséget, azt az Isteniséget, amely ránk vár! Sőt, azt kívánom, hogy ezt az Egységet már itt is élhessük, de legalábbis közelebb kerüljünk hozzá. Mindenkinek megvan a maga útja és ez az, amit meg kell találnunk ahhoz, hogy belső célunk felé rendíthetetlenül haladhassunk.
Ehhez megkapunk minden segítséget, ezek közül én az angyalokat érzem magamhoz a legközelebb, ezért az ő vezettetésüket kérem ahhoz, hogy szórhassam a Fényt most és mindenkor.

Szeretettel,

Grionéla